posztja a Facebookon
2015. június 14.
Fodor Ákos
költői életműve lassan elfoglalja méltó helyét. Már rég – posztumusz – „celeb”
lenne, ha nem hiányoznának hozzá a kötelező intimitások. Barátai
megajándékozhatnának bennünket egy-egy Ákos-sztorival.
Kedvcsinálónak
mellékelem közel két évtizedes beszélgetésünket, amely a Kincskereső c.
gyermekfolyóirat 1996. szeptemberi számában jelent meg. Az interjú első részét
elhagytam, most nem kell elmagyaráznom, hogy ki Fodor Ákos.
Fájó szívvel
lemondtam Díner Tamás portré-költeményeiről is, a rossz nyomatból nem tudnám
ezeket hitelesen rekonstruálni. Ezúton is üzenem neki, ha eljut hozzá ez az
írás, küldjön írásomhoz néhány akkori képet Ákosról. (Köztük legyen ott a
cigarettázó portré, mert azért sok szigorú ledorongolást kapott a Kincskereső.)
– ...Voltál-e
gyerek egyáltalán, vagy teljes fegyverzetben pattantál ki saját homlokodból?
– Azt
hiszem, túltisztelsz. Sohasem tagadtam, hogy gyermek-származású vagyok.
– Persze,
még írtál is a gyerekeknek egy "képtelen" könyvet. Legutoljára ennek
a születési viszontagságai folytak ennél az asztalnál, mivel hogy én voltam a
szerkesztőd.
– Szerencsére...
– Lehet.
Fordítva nehezebben jött volna össze... De maradjunk meg annál a képtelen kis
képeskönyvnél, ami nagy siker volt, viszont több példányban fogytál el benne,
mint összes többi kötetedben együttvéve. Sőt, azt is hozzátehetem, egy-egy
példányát több tulajdonos kiszolgálása után ma is használatban láttam. Szóval a
gyerekek szeretek ezt a könyvet. Pedig azt se nekik írtad.
–
Mindenkinek írtam. Ez alól a gyerekek sem kivételek. Örülök, hogy ők is így
gondolták.
– Nem
feleltél a provokációmra. Azzal gyanúsítottalak, hogy nem volt gyermekkorod...
– Közel
jársz az igazsághoz. Én nem szerettem gyerek lenni. Nem jól fogadtak,
legalábbis az én önző igényeim szerint. Nem elég jó, nem elég okos, nem elég
tehetős emberek közé születtem. De saját pechemtől eltekintve, szeretem a
gyermeki helyzetet, a gyermeki nézőpontot, ezért maradtam megnevelhetetlenül
infantilis.
– Ne vágj
föl! Ez korjelenség. Főleg értelmiségi körökben. Errefelé még tudós
politológusok is a Négyszögletű kerek erdőhöz nyúlnak egy-egy hasonlatért, és a
hatodik pohár whisky után sem az Akácos utat bömbölik, hanem azt, hogy
"Micimackó fázik".
– Ez is
érthető. A gyerek irigylésre méltó helyzetben van: új szemmel nézhet a régi
képre.
– Vagyis tud
a világhoz alkalmazkodni, miközben a mi sok kínnal, keservvel összegyűjtött
tapasztalataink sorozatosan csődöt mondanak.
– Ezt jól
összehoztuk! Mondd, ugye nem zavarlak a véleményem kifejtésében?
– Dehogy!
Sőt, segíthetnél is! Például elmagyarázhatnád, hogyan lettél zenetudós. Kérlek,
legalább a kollegákra való tekintettel most ne tiltakozz! Inkább azt mondd el,
még gyermekkorban döntöttél úgy, hogy a zenei pálya felé kanyarodsz? Az
ilyesmit korán szokták elkezdeni...
– Én elég
későn kezdtem. Hatévesen.
– És akkorra
már elcsábított az irodalom?
–
Pontosabban a költészet. Három és fél éves koromban tanultam meg -- a felnőttek
szigorú éberségét kijátszva -- olvasni, de addigra már költőnek éreztem magam.
Reggelenként rendszeresen elmeséltem, milyen verset álmodtam az éjjel.
– Mégis a
Zeneakadémiára mentél, nem a bölcsészkarra.
–
Biztonságból. Későn érő típusnak tartottam magam. Gondoltam, legyen egy biztos
kenyérkereset a kezemben addig is, amíg bizonyítani tudok, mint tollforgató.
– Hát
valóban, a zene és irodalom határvidékén kisebb a tolongás. Minden igénynek
megfelelő operafordítóból például legfeljebb három maradt a pályán.
– Ki a
harmadik?
– Ne
személyeskedjünk! Inkább azt mondd el, te hogy kerültél erre a kopár vidékre!
– Ez is
gyermekkori adottság. Fölmenő ágú családtagjaim között operaházi kórustagok is
voltak. Én előbb láttam zsinórpadlást, mint nézőtérről színpadot. Magam is
énekeltem, sőt statisztáltam is. Voltam néger gyerek, cigánygyerek, még
táncolni sem restelltem.
– Szóval ez
a hármas indíttatás elvitt a zenés színpadig. Sokat írtál zenére, és sokszor
írtak zenét a te szövegedre. Mi a véleményed egy ilyen priusszal a zene és a
költészet kapcsolatáról?
– Örök,
megbonthatatlan... Most kihagyok egy kis helyet, ahova légy szíves annyi
közhelyet beleírni, amennyit lehet egy ilyen okos kérdésre.
– Kár
fölényeskedni. A könyvnyomtatással végérvényesen elvált a vers az ő dallamától.
A szöveget sokszorosítani lehetett korlátlan mennyiségben. A zene pedig még nem
állt ilyen jól.
– Lehet,
hogy elváltak, de most újabb házasságra készülnek. Gondolj csak az utóbbi
évtizedek költészetére! Mi marad meg belőle úgy, mint Bereményi Géza dalai Cseh
Tamás hangján? És – akármennyire tiltakoznak is néhányan – a fülünkben tovább
él Bródy János vagy Sztevanovity Dusán számos mondata , miközben néhány
koszorúval, sőt Kossuth-díjjal ékesített poétát csak a fizetett méltatók
hajlandók kézbe venni.
– Kulturális
válságokkal fenyegető korunkban tehát a zene a költészet megmentője?
– Mondjuk
azt, amolyan túlélő felszerelés! Az egyik.
– És a
másik?
– A
rejtőzködés. A költészet mintegy békés, nem romboló, hanem építő szándékú
vírus, belekerülhet akár a számítógépek memóriájába is.
– Szóval
lesz internet-líra?
– Miért ne
lenne? A lényeg, hogy a vers – mint igazi vírus – álcázni tudja magát. Mondjuk
információnak! Szóval
legyen rövid – és lényegre törő. Mondja el, amit akar, mielőtt rájönnek igazi
természetére...
– Mert akkor
kikapcsolják a gépet. De miért kapcsolják ki? Félnek talán a költészet
megrendítő erejétől? Vagy csak sajnálják rá az időt?
– Te most
engem kérdezel, vagy verset írsz?
– Hangosan
gondolkodom. Amikor legutóbb a kocsmában találkoztunk – a Te szerzői esteden -,
roppant komoly verseid kerültek felolvasásra, a közönség pedig nevetett.
– Én nagyon
élveztem.
– Pedig
nagyon kemény, lélekbevágó versekkel ingerelted a közönségedet nevetésre. Pedig
ha jobban meggondolom, sírhattak is volna.
– Sokféle
nevetés van. Engem a röhögés mindig a halálfélelemre emlékeztet. Én őszintén
bevallom, a nevetések fajtái közül a mosolygást és a kuncogást szeretem. Olyat,
ami nem bánt.
– Akkor
hadd bántsalak én. Ismeretségünk kezdete óta csodálom lépteidet, amelyekkel a
költészet útjait járod. Csak az általad választott iránnyal nem voltam soha
kibékülve. Nem győzöm ismételni, számomra a költőnek elsősorban sorsa van,
amely ott tükröződik verseinek arcán. Ehhez képest te álarcot viselsz.
– Érdekes a
fejtegetésed. Ha nem hagyod magadtól abba, a világért sem szakítottalak volna
félbe. Szerintem kétféle okból lehet rejtőzködni: gyávaságból és
udvariasságból. Én az utóbbinak vagyok a híve. Mint magánember, tele vagyok
problémákkal. Van családom, amelynek tagjaival kölcsönösen el kell viselnünk
egymást; vannak kifizetetlen számláim... És azt is tudom, számos olvasóm van
ezzel ugyanígy. De úgy érzem, hogy versírás ürügyén nincs jogom az olvasót
saját személyes problémáimmal elárasztani, azt remélve, hogy némi részvétet
fogok kicsikarni belőle. Az udvariasság az élet minden területén kötelez.
– Vagyis úgy
vélekedsz, mint Mária Antónia, aki a guillotine alatt rálépett a hóhér lábára,
mire gálánsan megbiccentve fejét odaszólt: pardon, Monsieur!
– Ezt a
hasonlatot elfogadom.
– De ha
ennyire felöltözött vagy és ennyire takargatod a meztelenségedet, vagyis
önmagadat, akkor szerinted mit nevetett a közönséged? Milyen közöset talált
benned és önmagában?
–
Mindannyian különbözőek vagyunk. Ruha nélkül is, meg felöltözve is, de amilyen
erővel igyekszünk takargatni magunkat, az már közös.
– És közös a
takargatás kudarca is.
– Persze.
Hiszen ha végignézed ezeket a verseket, mindenütt ott vannak gyengeségeink
határai. Csak ezek is elrejtve, vagy mondhatjuk úgyis, felöltöztetve.
–
Szópárbajunk lassan kifullad. Az ilyesmit hívják patthelyzetnek. Hadd idézzem a
PATT című versed: HA ELMONDHATNÁM / MIÉRT BECSÜLLEK NAGYRA / VÉRIG SÉRTHETNE.
Mondd, sikerült-e téged is vérig sérteni? Most ne válaszolj! Majd ha
újraolvasod az egészet.
