Zavarba hozta az olvasót Fodor Ákos 1978-ben megjelent első kötetének a címe. Kettőspont – ez állt versei élén. Márpedig a kettőspont az az írásjel, amely bevezet valamit, fokozza kíváncsiságunkat, fölkészít arra, ami ezután következik, később fog kimondódni. A cím tömören, hol valóságosan, hol elvontan utal a tartalomra, összefoglalja egy könyv lényegét. Zavarba ejtő tehát a Kettőspont – játszik velünk a költő? S ahogy olvassuk a verseit, furcsa bújócska kezdődik: a költő megpendíti a hegedűjére feszülő "ötödik húrt", "a Láthatatlan abszolút némaságát", és Orfeuszként elindul a látszatok mögötti világba, mi pedig követjük, hogy megtudjuk, mi van mindennapjaink közepén túl. Nyugtalan és nyugtalanító viszonyok hálójában bukdácsolunk, elhagyván kényelmes banalitásainkat, hogy felkutassuk a rejtett dolgokat, a sok "nemigen" között rátaláljunk egy "igen"-re, egy "nem"-re. Ám a mögöttes tartományok természete, hogy nem adják meg könnyen magukat. Mélységeket rejt a külsőséges, a felületi, de hol mosódik el a kettő határa? El lehet-e érni a mélységek legmélyét? S van-e szavunk a láthatatlan megragadására?
Miközben Fodor Ákos leás "a más dolog elé tett dologig", és még tovább, megszenved a szavakért, hogy tartalommal töltse meg "a semmin alkotott míves lyukakat", feltérképezve az alig sejthetőt. Váratlanul éri a fölfedezés, hogy a dolgoknak nemcsak mélységük van, hanem sekélységük is, megvan a maguk fonákja, s ha negatívban rajzoljuk ki őket, ellenállhatatlanul mulatságosakká válnak. Ebből a felismerésből táplálkozik Fodor Ákos iróniája, a groteszk iránti érzékenysége. Az olvasó pedig, aki már-már azt hitte, megfogta a költőt, kibontotta "a lebomló kötelék-gyolcs mind fehérebb hűvöséből", bohócsipkát nyomott a fejébe, őrült király, szerelmes, agyalágyult vénember mezébe bújt. S az olvasó úgy jár, akár a kerítés dícséretét zengő költő: "Keret a rács - a mű: a Rés! / Lényeg a Rés, / hogy ki benéz, / belássa nyomban / mennyire kint van." A kettőspont tehát továbbra is érvényes.
Talányosnak tetszhet Fodor Ákos második kötetének a címe is: Idéző jelek. Ha valamit idézőjelbe teszünk, inkább az ellenkezőjét gondoljuk. "Semmit nem lehet igazán végigmondani" - döbben rá a költő, de felismerése nem tragikus színezetű, nem készteti heroikus lemondásra. Ha a jelenségek mögöttes tartományáról, a lényegi világról kiderül, hogy amit távolról szemlélve lényegnek hittünk, az jelenség csupán, s a felületek meghitt világát elhagyva ijesztő paradoxonok, groteszk ellentmondások útvesztőiben botorkálunk, megtanult szavainkról, a dolgokra ráhúzható kényelmes sémáinkról pedig kitűnik, hogy egyelőre nem alkalmasak az arcukat váltó jelenségek befogására, próbálkozzunk az ellentétes módszerrel: csak a szükséges minimumot mondjuk ki róluk. Sűrített, kikezdhetetlenül tömör versek ezek. Versek? Inkább felismerések, evidenciák születnek ebből a megközelítési módból. A modern líra egyik irányzata, a filozofikus mikrovers rejtvénnyé kondenzálja a szubjektum élményeit, s felületesen Fodor Ákos verseit is ehhez az áramlathoz sorolhatnánk. Ám az ő versei emocionális töltésűek, az érzelem átsüt az intellektualizmuson. A szubjektum soha nem bújik el a filozófiai általánosságok mögé. A körülmények véletlenjeinek kiszolgáltatott, a hely és idő hálójában vergődő ember szűköl ezekben a versekben. Jelen van a költő mindegyik versben, mint megfigyelő, érzékeny műszer, amely nemcsak regisztrál, hanem reagál is: "szívemet veri / a rendfenntartó idő; / szívem visszaüt".
Míg Fodor Ákos előző kötetét olvasva úgy éreztük, a hely játszik velünk, s a világ bűvös doboz, a kisebb dobozban egy még kisebb, majd még kisebb rejtőzik, egészen a végtelenségig, az Idéző jelekben az idő űzi velünk varázslatát. A hely – a felület mögötti szédületes mélységekkel – "végigmondhatatlan".A sűrített megfogalmazással összezsugoríthatom – látszólag – a helyet, de kitágítom, s egyúttal megfoghatatlanná teszem az időt. Az időnek is megvannak a maga kamrái – az egymásmellettiség és az egyidejűség múló dolgok: "ki kell lépnünk, hogy / megérkezzünk..."
"Okosan gyermeki természetesség"-ről beszélt Tandori Dezső Fodor Ákos versei kapcsán. Ez a költészet úgy gyermeki, ahogy gyermekinek minősül a filozófus, aki unos-untalan rácsodálkozik és rákérdez létünkre, s e lét formáira, közegére. Fodor Ákos mindent tud, amit a költői mesterségről tudni kell. A vers nekigyürkőzése, majd megtorpanása nem a költői eszköztár gyöngeségéből fakad, éppen ellenkezőleg; a szavak, kifejezések jelentéseit mélyíti el, hogy mégiscsak végigmondható, megfogalmazható legyen a felismerés. Bravúros, amikor jelmezbe, Brecht, Stefan George vagy Peter Hacks bőrébe bújik. Játékos, a bohóckodástól sem riad vissza (Lakoma ciklus); fegyvere, idézőjele az irónia. Minden verse nekifeszülés – nemcsak képletesen – egy eladdig megfogalmazatlan impresszió, tapasztalás, ráeszmélés kimondására, s e próbálkozás gyakran fut zátonyra, mert kiderül, hogy a kifejezni akart nem mondható ki – megtörik a vers, lankadtan elhallgat, nemegyszer a mondat vagy éppen egy szó közepén. A nekifutást lelassítják ugyan a közbevetett reflexiók, a szkeptikus vagy ironikus kérdések, de a lendület s a hirtelen csend között magas hőfokon sül ki a feszültség. Várakozóvá tesz expedíciós naplója további oldalai, lírai híradása iránt a "csaknem helytelen helyet már-már időtlen idők" keresztezte valóságszegmentumokról.
Forrás: Népszabadság (?)
Megjelenés: 1979 (?)
