Búcsúszavak Fodor Ákos emlékére: Baranyi Ferenc

KÖLTŐ- ÉS EMBERTÁRS

Örülök, hogy nem a szokványos módon zajlik ez a  búcsúztatás. Valaha az  Írószövetségnek – amelyből Ákossal „vállvetve” léptünk ki, amikor a tisztesség úgy parancsolta – én voltam az egyik legfőbb funerátora. Nagyon nehéz helyzetben voltam mindig, amikor hozzám közelálló pályatársak ravatala mellett kellett szónokolnom. Tojástáncot  jártam, elkerülendő mind a retorikusságot, mind pedig a kimódolt póztalanságot.

Fotó: Dombó Szabolcs

            Romhányi Jóska temetésén is én voltam a Írószövetség által kijelölt búcsúztató. Köztudott, hogy Jóska mind nekem, mind pedig Ákosnak testvéri jóbarátja volt. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján szinte hetenként vacsoráztunk nála fönn a Svábhegyen, többekkel. Aldobolyi Nagy Györggyel, Bánki Lacival, Fényes Szabolccsal, Szirtes Györggyel, Vámos Lászlóval. Parázs viták és féktelen marháskodások színtere volt ilyenkor a Mátyás király út 37. Egy alkalommal Jóska sziporkázó, de obszcén szavakban igencsak bővelkedő rigmussal köszöntötte a születésnapját ünneplő Fényes Szabolcsot.

            Nos, mint mondottam, Romhányi Jóska temetésén én voltam a „pap”. Már a ravatal mellett áltam, „bevetésre készen”, amikor Fényes odalopakodott hozzám és ezt suttogta:

            – Ha volna vér a pucádban, nem az ilyenkor szokásos frázisokat puffogtatnád, hanem elmondanád azt a verset, amit Jóska rólam írt. A derűjét idézve gyászolnánk őt méltóképpen.

           

            No, nem volt vér a pucámban. De a lelkem mélyén igazat adtam Szabolcsnak.

            Ákos esetében is nagy bajban lennék, ha hivatalosan kellene búcsúztatnom. Szerencsére Hédiben fel sem merült, hogy ilyen helyzetet teremtsen. Tudta, hogy Ákost a guta ütné meg a túlvilágon.

            Azt hiszem, a pályatársaim között ő volt a legegyedibb barátom, mert nem mint pályatárssal barátkoztam vele, hanem mint sört és zenét kedvelő, életszerető, szikrázó szellemű, kérlelhetetlenül etikus emberrel. Ami a pályatársak javarészét illeti, mindketten azt éreztük velük kapcsolatban, amit Wodehouse főhőse Az életművész című regényben. Író a főhős és így vall egy helyen: „Mindig valami különös, szürke reménytelenség fog el, valahányszor irodalmi emberek falkájába keveredem.” Nos, mi kerültük az irodalmi emberek falkáját, kívül maradtunk mindig is a szekértáborokon.

            Valóban a legközelebbi barátaim közé tartozott, noha volt idő, amikor hónapokig nem láttuk, sőt fel sem hívtuk egymást. A barátságot nem kell naponta bizonygatni. Csak tudni kell egymásról, hogy – Garai Gáborral szólva -  el  tudnánk menni egy közös kulaccsal akár a sivatagba is.

            Szerettem metsző intellektusú analíziseit, lett légyen szó akár művészetről, akár politikáról, vagy csak az életről magáról. Molnár Éva – Vavyan Fable – írta róla: „Élőbeszédben is szellemesen, kristálytisztán, gömbölyűen fogalmaz, akárcsak választott műfajában, a mindössze tizenhét szótagból álló haikuban.” És még egy fontos mondat Molnár Évától: „Gyakorta meglep azzal, hogy még önmagánál is különb.” Nos, ezzel engem is meglepett szinte minden sörözéskor, hol az Angelikában, hol pedig abban az üzemegységben, amely a lakhelyéül szolgáló ház földszintjén várta a porzó veséjű szomjankórászokat.

            Akinek igaza van, sohasem kiabál. Ákos mindig halkan beszélt. Még csak emelt hangon sem. Hatvanegyben írtam egy verset az egyik bölcsészkari professzoromról, ebből idézek most négy sort:

                                   Keménységnél nem hangerő a mérce,

                                   nemcsak a szúrós szemek vádolók,

                                   legszigorúbb a csöndes hang erélye

                                   s meleg tekintet a legáthatóbb.

            Nos, rá még inkább vonatkozik ez a négy sor, mint arra, akinek eredetileg írtam.

Halk volt és a háttérbe húzódó. Nem akart soha feltűnést kelteni. Nem akarta, hogy látva lássák, csak azt, hogy értve értsék. A hetvenes évek elején ismertem meg. Volt akkor egy tévéműsorom, Nem babérra megy a játék volt a címe. Fiatal költők vetélkedtek benne,Várady Szabolcs, Sumonyi Zoltán és mások. Ákos is „jelölt” volt. Ám, amikor a műsormegbeszélésen kiderült, hogy itt százezrek szemeláttára kell kávéházi játékokat játszani /megadott rímekre szonettet írni, limerickeket, csacsi-pacsikat produkálni/, úgy elmenekült a helyszínről, hogy bottal üthettük a nyomát. Később sem sikerült képernyőre csábítanom őt. Nem szeretett látszani.

            Mostanában divatba jött a haiku, sokan próbálkoznak vele. Egy ismertebb – és fiatalabb – költőtársam megmutatott néhányat a legújabb terméséből. Az egyiknél elismerően bólintottam:

                –  Na. Ez már fodorákosi magaslatokat verdes.

                Mire ő:

–  Oda én sosem érek fel. Fodor Ákos a haiku élő klasszikusa. Felülmúlhatatlan.

           El akartam mondani ezt Ákosnak, hadd örüljön, hogy ifjú szívekben él. Bűnösen halogattam a telefont. Most meg már hiába hívnám.

            Minden kötetét dedikálta nekem. A LEHET című válogatottat 1995-ben a következőképpen: „Baranyi Ferkónak, a költő- sőt: ember-társnak. Aki /szintén/ nem járul hozzá ahhoz, hogy a HŰSÉG és a hülyeség szinonimákká váljanak; már csak ezért is igaz tisztelettel és szeretettel: Fodor Ákos.”

            Hogy ezután se járuljak hozzá ehhez, egyebek mellett  az is kell, hogy sose hagyjam halványulni magamban az emlékét.


Elhangzott Fodor Ákos búcsúztatóján, 2015. március 21-én Budán, a Vízivárosban.
Fodor Ákos emlékére - videoösszeállítás
Fodor Ákos búcsúztatása, képekben