Búcsúszavak Fodor Ákos emlékére: Dolák-Saly Róbert

Drága Ákos!

Nemrég mondtad, hogy ha menned kell, a legjobban azt sajnálod, hogy fájdalmat okozol azoknak, akiknek hiányozni fogsz.

Képzeld, amikor Hédi értesített a feldolgozhatatlan hírről, másnap nyúltam a telefonért, és hívni akartalak, hogy elmondjam: nem vagy már. Mert a legfontosabb dolgokat mindig megbeszéltük.

Ha felvetted volna a telefont, vajon mit is mondhattam volna?

Ki tudná Nálad pontosabban megfogalmazni mindazt, amit egy olyan pótolhatatlan barát elvesztése jelent, mint amilyen Te voltál nekem.  

A mindig játékos, de sokszor vitriolosan őszinte megfogalmazásaidról jutott eszembe, hogy a gyászszertartás nem más, mint az élők szentimentális fájdalomcsillapító kísérlete. Most azok vannak itt, akiknek a lelkébe – mindenkiébe kicsit másképpen –, de beépültél a gondolataiddal. Így a barátaid körében az a fura érzés tölt el, hogy a Rólad őrzött képeink, élményeink összeadódnak és idevarázsolják a hologramodat, és talán még a szavainkat is érted.

A tények pedig egyszerűek: nem hívsz már, nem hívhatlak többé, nincs: kedves Robim, nincs: szervusz, Drága Ákos.

A hetvenes években találkoztunk először, de barátsággá egy bő évtizede nemesedett kapcsolatunk. Rengeteget tanultam Tőled szakmailag és emberileg is. Szerettem értelmezésfinomító javaslataidat, fogalomtisztázó eszmefuttatásaidat. 

A külvilág egy rejtőzködő, távolságtartó embernek gondolhatott Téged, de aki közelebbről ismert, tudta, hogy csupán arról volt szó, hogy nem voltál hajlandó időt fecsérelni méltatlan játszmákra. Sokkal inkább játszani szerettél gondolatokkal, fogalmakkal olyan játszótársak társaságában, akikben megbízhattál.

Az amerikai író, Vonnegut fia, aki orvos, egyszer azt mondta apjának: „Az a dolgunk a Földön, hogy átsegítsük egymást ezen az egészen, bármi legyen is az.”

Azt hiszem, kicsit dicsekedhetünk: a mi barátságunkban ez egészen jól működött. A hosszú, nagy beszélgetéseink mellett szokásunkká vált pár szóra is felhívni egymást, hogy elmondjuk: szeretettel gondolunk a másikra, és jobb, ha erről addig tájékoztatjuk egymást, amíg még megtehetjük.

Régebben, amikor még egy kávézóban találkozgattunk, mindig két levelet hoztál nekem. Az egyik egy frissen letépett falevél volt, a másik egy boríték, amiben a legfrissebb verseiddel ajándékoztál meg.

Kísérletet sem teszek azt taglalni, hogy milyen méltatlanul nem kaptad meg azt a tiszteletet a szakmától, a hatalomtól, ami megilletett volna. Szerencsére nagyságrenddel több szeretetet kaptál az olvasóktól, akik meggyőződésem szerint majd méltó helyre emelik figyelmükkel azt a kivételes életművet, amit rájuk hagytál.

Most pedig olyasmit mondok, amihez nincs se felhatalmazásom, se jogosítványom, de fontos nekem: A magam részéről köszönöm fantasztikus társadnak, Podonyi Hedvignek, és a kevés közeli barátaidnak, hogy életben tartottak az utóbbi években, mert így én is többet kaphattam Belőled.

És még valami: érdekes, hogy nekem – aki eléggé ambiciózus dokumentáló vagyok –, sosem jutott eszembe, hogy közös képet készítsünk. A telefonüzeneteidből néhányat elmentettem ugyan, de a digitális gondviselés mindet törölte. Most úgy vezetek fel három sorodat, ahogy beszélgetéseinkben Te szoktad a témába illő verseidet felvezetni: „Egy hajdanvolt, egykor nagyreményű, fiatal költő terjedelmes verséből idézek:”

„Nem adom vissza.
Szemhéjam mögött őrzöm
Legszebb képedet.”

Köszönök mindent, Drága Ákos!

Elhangzott Fodor Ákos búcsúztatóján, 2015. március 21-én Budán, a Vízivárosban.
Fodor Ákos emlékére - videoösszeállítás

Fodor Ákos búcsúztatása, képekben