a r r a gondolok: igencsak irigyeltem
a vízen üldögélő sirályokat, ahogy a hal-, és madár-lét
megfoghatónak tetsző határvonalán
olyan természetesen ringatóztak, mint maga
a – nevezzük így – határvonal. (Némelyik
épp startolt ill. landolt, heves szárnyberregtetéssel,
ám az alaphelyzethez képest az ilyesmi csupán
alkalmi akció volt s hamar túlestünk rajta; közben
se zavarta meg a hullámzó nyugalmat.)
A d o l o g
természetéből adódóan, sohasem volt két sirályfej egy-
magasságban (miközben helyzetük – a hűsölés nyugalma
e váratlanul meleg, szelíden villámló fényű
őszben – kétségkívül egy-magasságú volt) és ez csupán
annyit tett, hogy a nyugodt folyó legkisebb hulláma is
sirályba-öltözötten játszhatta (eképpen láthatóvá
lett) tisztes kis szerepét – mert, valljuk meg, különben
gyilkos, toronymagas, bőgve-zuhogó legyen a hullám,
ha azt akarja, hogy észrevegyük.
És közben persze
a villamos is haladt a maga szögletes-lármás
módján és én is üldögéltem rajta a magam módján; a milyen-,
és milyen-létnek ugyan mijén? s hogy mindez
a folyóéval egy irányban történt, vagyis az, hogy
egyfelé menet hagytuk el egymást: a legeslegszomorúbban
a r r a gondolok
