Nem adok neki néhány napot, és nem fogok emlékezni arra, milyen volt, amikor ez a könyv még nem jelent meg.
Tényleg: el lehet képzelni a világot a Varázsfuvola nélkül? A
Brandenburgi versenyek nélkül? A Hermelines hölgy vagy a Primavera
nélkül? Mi maradna, ha eltüntetnénk Michelangelo Dávidját (és mindent,
ami vele kapcsolatos, ami rá vonatkozik, amit valaha gondoltam róla)?
Világ volna az még egyáltalán?
A felszínen alkalmasint igen. Hiszen éltek emberek azelőtt is, hogy –
például – Rossini megírta A tolvaj szarka nyitányát, és nem hiszem,
hogy kevésbé lettek volna boldogok.
Mi azonban kétségkívül szegényednénk örömben, ha mindezek egyszer
csak nem léteznének többé. Bizonyos művek kitörölhetetlenül felrajzolták
magukat a világ arcára, és attól fogva evidenciákká váltak.
Tájékozódási pontok ezek, amelyekre föltekintve a sűrűben bolyongó ember
megállapíthatja, mihez képest és mennyire tévedt el.
Fodor Ákos verseiből sok ilyen állócsillag került fel az én személyes
égboltomra. Sőt, annál szorosabb kapcsolatba léptek velem: beépültek a
szervezetembe, mint a táplálék. Ezeket a verseket már nem felidézem,
hanem gondolom. A legváratlanabb pillanatokban ismerem fel némelyiket
saját szavaim között. Ugyanúgy nem lehetne kiválogatni belőlem, mint egy
tavalyi uzsonnát.
Nem én vagyok az egyetlen, akivel így jártak ezek a versek. Fodor
Ákos eddigi kötetei, hosszú idő óta megszerezhetetlenek lévén,
fénymásolatban terjednek, mint a szamizdatok. (Faludy Villonja óta nem
tudok verseskötetről, amely így járt volna.) Most végre egy fiatal
könyvkiadó, a Fabyen – Vavyan Fable vállalkozása – a közkedvelt írónő új
kalandregénye után mindjárt másodikként közreadta a Lehet című kötetet,
Díner Tamás gyönyörű fotójával a címlapon.
Analizálni, rokonítani, bírálni ezeket a verseket? Talán lehetne;
volt, aki meg is tette. De az ítész tollát épp maga a költő fogja le
szelíden.
„Titok a rózsa. / Aki firtatja – talmi a tudása. / Ki csak csodálja:
az a tudósa. / A rózsa: rózsa.” – mondja a Canto az új könyv 127.
oldalán.
Ezek a pár soros versek mind megannyi rózsa: csodálni valók, nem
firtatni. Tűhegyen piramisokat egyensúlyoznak, mérhetetlen messzeségbe
vezető gondolatokat indítanak el az alig néhány szótagnyi hajtóerővel. A
lézersugár élességével megvilágítanak valamit bennem vagy a világban,
és ezáltal segítenek rendet teremteni. A rendteremtéshez pedig nem
széles, látványos, hanem célratörő, pontos, takarékos mozdulatok valók.
Például ilyenek: „Isten nem hivő. / A nép nem demokrata. / A víz nem szomjas.”
Vagy: „Minden veszteség / fájdalomba csomagolt / megkönnyebbülés.”
Vagy: „Talán hozzá se / nyúlj. Csak nézd és nézd, míg csak / gyönyörű nem lesz.”
Vagy: „Veszteni? nyerni? / ne, soha! csak játszani / szeretnék. Mindig.”
Kicsit irigylem azokat, akik most találkoznak először Fodor Ákos
verseivel, a régiekkel és az újakkal egyaránt. Ma van rájuk szükség
igazán.
Révbíró Tamás
