 |
| Fodor Ákos fotóját Díner Tamás készítette |
Újraolvasva pályakezdő kötete verseit, melyek lényegét annak idején abban látta Tandori Dezső, hogy „olyan kettős tagadás,mely még határozottabb, összetettebb igenléshez vezet: a vers mintha két csigalépcsőn futna, s ezeket nekünk is egyszerre kell megjárnunk”, ma az a megdöbbentő, hogy zsengéknek, botladozásoknak, a költői mesterek hasonulásig való követésének sehol semmi nyoma. Vajon nem is írt ilyeneket? Vagy éppen azért várt harminchárom éves koráig az első kötettel, hogy mindjárt kész költőként, teljes fegyverzetben léphessen a színre?
– Mind alkatomból, mind a körülményekből így következett.
– Ha versolvasók elôtt kimondják a nevét, a legtöbben kapásból visszakérdeznek: ő az, aki haikukat ír? A haiku, ha más magyar költőknél nagy ritkán felbukkan is, leginkább csak egzotikumként, a versformákban való jártasság bizonyítéka gyanánt. Önnek viszont, úgy tűnik, ez nemcsak a legtermészetesebb megszólalási formája, de költői gondolkodásmódjával is mintha ez harmonizálna leginkább. Hogyan talál rá, hogyan szeret bele egy magyar költő éppen egy klasszikus japán versformába?
– Ahogy a szerelem sem úgy pottyan az emberre, mint cserép a háztetőről, hanem már igen szerelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy a számtalan szembejövő közül épp mi ketten tudjuk azt mondani egymásnak: TE
VAGY AZ! – valahogy így történt a haiku és az én esetemben is. – Egy dolgot nagyon fontos hangsúlyoznom: a haiku csupán „mellékesen” forma és műfaj; ennek külsődleges paramétereit egyszerűen
tudni kell és kész. Ám ez még semmiféle garanciával nem szolgál arra, hogy érvényes haikut írhatunk. A haiku mindenekelőtt és mindenek fölött: mentalitás. Ennek a mentalitásnak „lelke” a csend, a figyelem, a béke és némi játékosság. Számomra – messze a haikuval történt találkozásom előtti időtől fogva – a költészet lényege nem egyéb, mint a ritka-drága, tartalmas és eleven csend, amely a legszükségesebb szavak foglalatába helyezve úgy ragyog föl, hogy képes átköltözni befogadójának szemébe-szívébe is.
– Talán több privát közlendőnél, ha elmondom, hogy ma már ritkán és többnyire kedvetlenül olvasok verset – Fodor Ákos kötetei viszont kivételt képeznek, mert hol elgondolkodtatnak, hol megnevettetnek, s legtöbbször a kettő együtt jár. Hadd idézzem bizonyítékként néhány, az Ön munkásságát talán érzékletesen jellemző kedvencemet: „Isten nem hívő/ A nép nem demokrata/ A víz nem szomjas”. Vagy: „ki nem vigasztal/ meg, mikor megbántottad,/ az nem is szeret”. És – stílszerűen – egy zenei „tárgyú”, melynek Mozart a címe: „nincs rossz fű. Nincs szél/ami ne jól fújna. Nincs/ hamis madárfütty”. Ezeket olvasva nem a manapság oly divatos (és erőltetett) ötleteken, szóvicceken nevetünk, hanem a ráismerés örömét érezzük, valahogy úgy, ahogy az Ön egyik haikujában áll: „új szemmel nézni/ a régi képre: ez a/ mi alkotásunk”. Más kérdés, hogy az ilyen típusú költészetnek van-e, lehet-e ma visszhangja? Érdekli-e, hogy kiknek ír és akiknek ír, azokhoz eljut-e?
– Műveim hivatalos ismertsége minimális (ez is alkatomból következhet: nem vagyok „csapatjátékos”); olvasói ismertsége jelentős és megtisztelő.
– Egész életrajzát meghatározza a zenével való, az átlagosnál szorosabb kapcsolata, de az, hogy filológiailag vagy praktikusan Haydn- és Vivaldi-műveket „ad közre”, már többet és mást is sejtet. Valójában mi ez? Megélhetést biztosító munka vagy tudományos szenvedély, esetleg privát élvezet?
– Igaza van: a zenéből jóval többet tanultam és tanulok a költészetről (hatásmechanizmust, kompozíciós fegyelmet, a szakszerűség tiszteletét), mint a verbális művek többségébôl. Ami a kottakéziratok fürkészését illeti, az a tevékenység életemnek csupán egyik fontos periódusában foglalkoztatott – mindhárom említett oknál fogva –, ezzel azonban évtizedekkel ezelőtt felhagytam, mert már túl soknak/kevésnek találtam.
– Válaszaiból kitűnik, hogy nem csupán költőként, de interjúalanyként is ragaszkodik ahhoz, amit a haiku jelent: a végsőkig való tömörítéshez, illetve ahhoz a wittgensteini elvhez, hogy amirôl nem lehet beszélni, arról nem kell beszélni. Mégis – és mindkét minőségére vonatkoztatva – felteszem a kérdést: min dolgozik most és mit publikál legközelebb?
– Pillanatnyilag semmin nem dolgozom: írok. Szép ideje már, hogy igen termékenyen élek, ám ezt
nem tekintem munkának. Több is, kevesebb is annál: tétova és áldott állapot.– Következő könyvem
címét (MÉG: MINDIG) már tudom.
Az interjút készítette: Nádra Valéria
Könyvhét, 2004. február 19.
