– Megfigyelted?
– Megszenvedtem. Mintha a lélegzetvételt kellene visszatartanom, mert nem kapok levegőt, míg kígyózik a mondatszörnyeteg. Rámfonódik, szorongat, émelyít. Már sportteljesítmény-számba megy egy-egy ilyen mondat kifulladásáig kitartanom. Árad a hangzó semmi; nyugvópont helyett hamis-üres felütésen át csusszan tovább. Igen, az élőszóban nyilatkozók mind nyomasztóbb többségének mondatai. Rémülten, fontosan, verbális tériszonyban szorongva, csakazértistovább. Az odaadható és megfogható, eleven, kecses és becses mondat megszűnőben, feloszlóban, elrákosodóban. Jaj, adjátok vissza a tűhegynyi csöndet, amit szép írásunk ponttal jelöl. A pontot, ahol megpihen a gondolat, ahonnan elégedetten tekinthet vissza a megtett útra s készül a folytatásra. A pontot, a csöndet. Az o t t h o n t .
 |
| Sztori magazin, 1990. december |
