2015. február 20.

Révbíró Tamás: KALEIDOSZKÓP


Hogy miért került a Fodor Ákos-blogra Révbíró Tamás írása? Aki elolvassa, rá fog jönni.


Révbíró Tamás: Kaleidoszkóp


Hengerded, hosszúkás tárgy volt, búcsúkban árulták, vagy talán árulják még ma is – rég nem jártam búcsúban. Kívülről színes sztaniollal bevont kartoncsőből állt, egyik végét tejüveg korong, a másikat sima üveglap zárta le, de az utóbbi le volt ragasztva valamivel, csak egy kis lyukon lehetett bekukucskálni.

Odabent pedig csoda volt látható.

A cső túlsó végén, a tejüveg lap mögött színes üvegtörmelék szilánkjai lapultak, és a cső hosszában három, egymással 60 fokos szöget bezáró üveglap tükröt tartott nekik.
Órákig elvoltam vele. Fény felé emeltem, lassan, milliméteres mozdulatokkal forgattam a csövet, és a belsejében szivárványló, örvénylő, végtelen táncot jártak az üvegdarabkák.

*
Utcán, hulladéktelepeken tonnaszám hever az összetört üvegholmi, és ügyet sem vetünk rá. Sőt inkább elkerüljük, mert ha kézbe vesz az ember egy ilyen szilánkot, jó esély van arra, hogy csúnyán megvágja vele az ujját.

Pedig – aki volt gyerek, bizonyára egyetért – érdemes alaposan megnézni egy-egy színes üvegdarabot. Ha fölszedjük az utcán, megtisztítjuk, és magunk elé tesszük az asztalra, nem szemét többé, nem mérsékelten veszélyes hulladék, hanem egyszeri és egyedi tárgy, amelynek szabálytalan, minden szögből más arányokat mutató alakja, felszínének csillogása, a kagylós törésfelületek fényei sok gyönyörűséget tartogatnak a szemlélő számára. Lehet, hogy ha nekem kellett volna feltalálnom a kaleidoszkópot, nem is jutok tovább ennél – a színes üvegcserepek (vagy talán csak egyetlenegy színes üvegcserép) nézegetésénél többre nem vágyakoztam volna.

Csakhogy a kaleidoszkóp csodáját mégsem az üvegtörmelék adja.

És nem is a kartoncső – színes sztaniolbevonat ide vagy oda. A kartoncső csak arra való, hogy összetartsa a rendszert: szét ne hulljon mindaz, ami benne van. No meg persze arra is, hogy sötét legyen odabent. Hogy aki benéz, ne lásson mást, csak a kaleidoszkóp zárt világát. Ezek pedig merőben gyakorlatias szempontok, a varázslathoz nincs közük.

Azt is kétlem, hogy a három tükröző üveglap lett volna, ami úgy lekötötte figyelmemet. Eleinte még azt sem tudtam, mi van a csőben. A technikai részletek ismeretének híján csak a csodát érzékeltem belőle.

A mintát.

A sohasem ismétlődő mintát, amely a tükrök révén körbeért, és túlfutott a látóhatáron, a végtelenség illúzióját keltve. A felfoghatatlanul bonyolult mintát, amelynek minden részletét akkor sem ismerhettem volna meg, ha mozdulatlanul tartom a csövet. De kezem minden rezdülésére változott a kép, a szilánkok elcsúsztak egymáson, új kapcsolatok alakultak ki közöttük, új fények csillantak meg bennük, más viszonyba kerültek egymással. Amikor pedig szándékosan fordítottam a csövön, egymásra zuhantak, akár egy halom hasított fa, és teljesen más kép alakult ki. Ugyanazok az üvegdarabkák vettek részt benne, mégis akkora volt a változás, mintha kozmikus katasztrófa játszódott volna le a szemem előtt.

*
A mintáról van szó. A mintáról, amely mindig, minden töredékmásodpercben szép. Bárhol, bármilyen szögben helyezkednek el a darabkák a tejüveg korongon, csúnya minta nem létezik. Elképzelni sem lehet ilyet. („Nincs rossz fű. Nincs szél, ami jól ne fújna. Nincs hamis madárfütty” – írja Fodor Ákos.)
*

Lehet, hogy akad olyan eszeveszett, aki hajlandó volna aprólékosan megmérni és leírni a kaleidoszkóp mintáját. A leírás X és Y koordinátákról, állásszögekről, fénytörési mutatókról, RGB-komponensekről szólna, de lehetne bármilyen precíz, egy dolgot biztosan nem volna képes megragadni: magát a mintát. Az ugyanis nem létezik.

Létezik a cső, léteznek benne a tükrök, és léteznek az üvegszilánkok, de az, hogy minta, nem létezik. Azt mi látjuk bele. A fénysugarak a maguk pályáján szaladgálnak a csőben, de minta csak akkor van, ha a cső végén valaki bekukucskál, és megvan az a képessége, hogy azt, amit lát, mintának tekintse.

Nem olyan magától értődő, természetes képesség ez, mint hinnénk.

Pár évvel ezelőtt kivételes balszerencse folytán olyan állapotba kerültem, hogy néhány órára elveszítettem. Valami padlólakk gőzét lélegeztem be akaratlanul, és nagy rémületemre szétesett a világ. Emberek helyett fejek-kezek-lábak-törzsek jöttek szembe; zene helyett hangok szóltak a rádióból, nem voltak bútorok, csak asztal volt és szék és szekrény, sőt ez az asztal  és ez a szék és ez a szekrény, de ha van annyi lélekjelenlétem, hogy jobban megfigyeljem, a szekrény is szétesett volna, és ilyen-amolyan irányban álló deszkákat látok a helyén. Amire csak ránéztem, minden egyedi volt és különös, és semmi nem függött össze semmivel. Hideg, embertelen, rettenetes érzés volt. Nem voltak minták.

*
Mintákban gondolkodunk. Viszonylatokban, összefüggésekben, típusokban, kategóriákban. Ugyanazt a szubsztanciát, ha a veteményesben látjuk, édes anyaföldnek tekintjük, ha a körmünk alá kerül, piszoknak. Ugyanazt a tavaszi záport áldásnak tartja  a gazda, átoknak a bokorban összebújó szerelmespár. Egyetlen szál haj a fejünkön kevés, a levesben sok. Arra tanítottak, hogy az egyik madár kártékony, a másik hasznos; léteznek kultúrnövények és léteznek gyomok. Az idő kevés, az élet rövid, nem érünk rá mindennel külön-külön foglalkozni, mintákban gondolkodunk.
Márpedig a minták mostanság igencsak változékonyak.

Országok szakadnak szét és olvadnak össze a szemünk láttára. Hidak zuhannak a folyókba, városok válnak a földdel egyenlővé, egész népek indulnak el új hazát keresni maguknak, mert a régiben nem lehet tovább élni. Sok évtizedes házasságok bomlanak fel, alapító tagokat seprűznek ki vállalkozásokból. Testi-lelki jó barátok indítanak pert egymás ellen, másutt viszont galambok ülnek a verebekhez. Amire egykor büszke voltam, amiatt kell ma röstelkednem, és akit tegnap megmosolyogtam, azt holnap talán már irigyelni fogom.

Valaki irgalmatlanul rázza a kaleidoszkópot. Szerteszét hullanak az ismerős minták. Majdnem minden máshol van, mint ahol egész életünkben megszoktuk. Majdnem minden más színben tűnik fel, majdnem mindent újra kell tanulnunk. Egyre idegenebbnek látjuk mindazt, ami körülvesz bennünket. Hideg, embertelen, rettenetes érzés.

*
Pedig a kartoncsőben a színes szilánkok nem cserélődnek ki, csak a helyüket változtatják. A kaleidoszkóp zárt rendszer. Ami egyszer benne volt, az benne van ma is.

„Midőn a renyhe társaság / büzhödt állóvizében / Új bűnök milliárdjai / Vannak keletkezőben; / Midőn a munka és vagyon / Egymástól messzi esnek, / És a tökélyre vitt csalást / Mondhatni rendszeresnek; / ... Midőn a gazdag megkövül / És a szegény elfásul... / Egyszóval a polgárodás / Fordul reánk csapásul...”

Ezt nem a múlt héten, hanem a múlt században írták. A különbség csak annyi, hogy azóta egy üvegdarabka más helyre került. Akkor maga Arany János fogott tollat a fentieket papírra vetni, mára pedig a téma publicisztikai közhellyé általánosodott.

„Íme, minden országok töretnek, várasok, falvak, szentegyházak pusztulnak, emberek fogyatkoznak, gonoszságok megbévölnek, jószágok meghidegödnek. Mindenött hadakozás, mindenött vérontás. Nincsen sem istenfélőknek, sem szegén Ádámfiának bátorsága, holott megmaradhassanak. Azért minden ítélet nélkil látjok, hogy ez világ elvénölt és közel vagyon fogyatkozásának végezti.” A boszniai tudósításokat látva éveken át ilyen gondolatok jártak a fejünkben, de maga az idézet történetesen a Karthauzi Névtelen szövege a mohácsi vész tájékáról.

„Tudja, ki földön jár: csak a pénz a király egyedül már. / Pénzért térdelnek császárok s főúri rendek. / Pénz ha csörög, ha kacsint, csábítja a főpapokat mind. / Pénz: döntőbíró: csak övé a zsinatban a végszó. / Pénz szüli harc vészét, azután ő szerzi a békét. / Pénz minden pörben makacsul küzd jámborak ellen. / Mindent pénz juttat, majd elveszi mind az adottat. / Pénz: legfőbb hazudó; s vallják, hogy övé az igaz szó. / Pénz: gyönyör és bőség, hull tőle az asszonyi hűség. / Pénz ragyogó nőket szédít és megveszi őket.... / Bárkit is ellöknek, ha üres zsebü, rajta röhögnek, / és aki rongyember, tallérért tiszteletet nyer...”

No, ez még annál is régebbi: XIII. századi, a Carmina Buranából való (Weöres Sándor fordította). Mondom: a kaleidoszkóp zárt rendszer. Ami egyszer benne volt, az benne van ma is.

*
Azt merészkedtem leírni az imént, hogy a kaleidoszkópban csúnya minta nincs, és elképzelni sem lehet. Hát hogyne: hiszen a kartoncsövön kívül helyezkedünk el, onnan kandikálunk befelé. Számunkra a dolognak nincs tétje. Ha pedig eleget nézegettük már, fordítunk egyet a csövön. Mert a mintának állandóan változnia kell – attól kaleidoszkóp a kaleidoszkóp. A változatlan minta halott minta. Épp a csoda vész el belőle.

Akárki rázza is a kaleidoszkópot, nem tehet mást.

*
A tűzijátékot néztem egy budai kilátóból. A környékbeliek mind odagyűltek az alkalomra, köztük két ezüstös, fahéjillatú nénike. Egy különösen látványos petárda robbanása után angyali ártatlansággal felsóhajtott az egyik: – Szép, nagyon szép... Emlékszel, amikor Csepelt bombázták...?

„Talán hozzá se nyúlj. Csak nézd és nézd, míg csak gyönyörű nem lesz” – idézhetem ismét Fodor Ákost.

Ezt persze sokkal nehezebb megvalósítani olyankor, ha magunk is benne vagyunk a csőben, és lépten-nyomon záporoznak ránk a többi üvegszilánkok. De talán nem lehetetlen.

Valószínűleg elég sok függ attól, hogy sikerül-e.

*
És akkor még csak egyetlen kaleidoszkópról volt szó. Pedig – azt mondják – elképzelhető, hogy igen sok van belőle. És nincs köztük két egyforma. Ha ez igaz, akkor bőven lesz még forgatni- és forognivaló.

(1997)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése