2015. május 3.

Mesterségek mesterei: Fodor Ákos költő

Megjelent a Grafológia folyóirat 2004/2-es számában.

Fotó: Díner Tamás
Gyerekkorában verseket álmodott, felnőttként verseket ír. Eddig tíz kötete látott napvilágot. A világ változásaiban nem vesz részt, csak szemléli őket, és próbálja érteni. És hogy sikerül-e megértenie? Saját bevallása szerint: "Sokszor igen, többször nem."

Számítógéppel, írógéppel, vagy tollal írja a verseit?
Tollal. Kizárólag kézzel írok, annyira, hogy ebben akár talán valamifajta dacreakció is fölfedezhető. Amióta komputerizálódott az írásbeliség nagy része, azóta már mechanikus írógépet sem használok.
Hogyan képes manapság megúszni egy író az írógép, számítógép használatát?
Ha az ember olyan szerencsés, hogy valaki szabványosított módon leírja a kéziratait, amit el lehet küldeni lapokhoz, kiadókhoz, akkor könnyű az élete; én ilyen szerencsés helyzetben vagyok.


Tehát dacol a modern technikával. Abban a szövegben pedig, amit elsőként leírt, azt mondja: "eszményem a perpetuum stabile". Általában ellenáll az új dolgoknak?
Azt hiszem, hogy minden ember életében van gyűjtögető, és aztán összegező periódus. Hogy kiében melyik milyen hosszú, az egyénenként rendkívül változékony. Én úgy érzem, hogy egy idő óta sokkal inkább az összegező vagy áttekintő tevékenység a feladatom, nem a bővítés, nem a terület-kiterjesztés, hanem annak mennél színvonalasabb feldolgozása, amit az első harminc-harmincöt évben tapasztaltam.
Pedig sokan azt mondják: a fejlődés a változásban van. Erről mi a véleménye?
Nem tudok részt venni ebben a fejlődéskultuszban, nem nagyon hiszek semiben, amiről azt szokták mondani, hogy fejlődés. Vagyok olyan eretnek, hogy tulajdonképpen a történelmi fejlődésben sem hiszek. Az egyéni növekedésben hiszek, egyesével, mindenkire egyetlen jellemző módon. Nem kell, hogy egy fűszál elérjen a Holdig. Sőt! Valahol, egy az eszünknél okosabb valami tudja bennünk, hogy meddig növekedjünk. Onnantól kezdve inkább az érés a dolgunk.

Hogyan viszonyul a világ állandó változásaihoz? Hiszen Ön is közöttük él.
Ezeket azért viselem el viszonylag jól, mert nem veszek részt bennük, csak szemlélem őket, és próbálom érteni. Ami semmiképpen sem kritikátlan elfogadást jelent.
És sikerül értenie?
Sokszor igen, többször nem.


Másik versében azt írja: "A tó színéről/ellépő pára mutat/példát lelkemnek." Nagyon csöndes, rezignált szöveg.
Ez a búcsúzkodó verseim közül való, noha nem a szoros aktualitás inspirálta. Csupán igyekszem még időben megírni az ilyesmit is. Az elszakadás pillanatában ugyanis  erre nagy valószínűséggel nem lesz lehetőségem. A Nagy Emberek velős, veretes és örökbecsű végső szavait is rendre utólag kreálják vagy pozicionálják; ezeket a szavakat ők vagy sosem mondták, vagy nem abban a helyzetben. Nincs tehát ebben semmi morbiditás; lehetséges fölkészülés csupán. Gondoljon arra, hogy a repülőjegyet sem a repülőgépen vesszük meg.
Könnyen búcsúzik? Könnyen megválik tárgyaktól, emberektől?
A legtöbb tárgytól abszolút érzelemmentesen válok meg, az emberektől való megválásba mindig egy kicsit belehalok. Azután azokat, akikkel ilyen-olyan okból és módon megszűnik a külső kapcsolatom, fölfedezem magamban, szóval, észreveszem, hogy immár bennem élnek, illetve annyi él bennem belőlük, amennyit én elfogadni és befogadni képes voltam. Tehát ilyen értelemben végtére is nem ér veszteség.
Kedveli a saját kézírását? Szeret ránézni?
Nem taszít. Narcisztikus gyönyörködést nem okoz, de vállalom. Talán az a legfontosabb belőle, hogy nem érzem idegennek magamtól.
Találkozott-e már valamilyen formában a grafológiával?
Személyes találkozásom grafológus szakemberrel eddig nem volt, de az íráselemzés, mint egy másik ember megismerésének lehetséges módja, ösztönösen vagy félig tudatosan mindig is érdekelt. Amíg csak vissza tudok emlékezni, mindig nagy érdeklődéssel néztem érdekes emberek kéziratait. Például különböző szerzők kottáit.
Mit gondol: valóban lehetséges következtetéseket levonni a jellemet illetően a kézírásból?
Föltétlenül, mert akinek van érzéke egy másik ember gesztusrendszeréhez vagy metakommunikációjához, az nagyon sok mindent megtud ezekből. Az írás azért érdekel különösen, mert az a szellem és az anyag jeles találkozási közege, az Illanónak megrögzített nyoma. Az írás igencsak közlékeny közeg, és nem csak tartalmi értelemben.
Célzott arra, hogy kottakéziratokkal is találkozott. Milyen alkalommal?
Az úgy történt, hogy én évtizedeken keresztül kottakiadással, illetve szerkesztéssel foglalkoztam. És ez egyebek mellett azért is volt nagyon érdekes, mert a hagyományos európai hangjegyírást meglehetősen jól megismerhettem, tehát ebben a klasszikus notációban, jelrendszerben Johann Sebastian Bachtól Szőllőssy Andrásig jó valószínűséggel fölismerem bármelyik markáns zeneszerző kottakézírását. Ez legalább annyira egyedi és jellegzetes – miközben ugye, ugyancsak tipizált szabályai vannak –, mint a betűírás. Elleplezhetetlenül egyéni vonásokat tükröz az, hogyan használja ugyanazt a jelcsoportot két különböző ember. 
Ha kottákkal foglalkozott, nyilván van valamiféle zenei "előélete".
Zenei gimnázium után Zeneakadémiát végeztem.
Mikor derült ki, hogy mégsem marad zenei pályán? 
Az az érdekes, hogy nem ez derült ki. Hanem kezdő költő koromban, amikor egyébként nem volt még értékelhető teljesítményem a költészetben, úgy éreztem: fontos kipróbálnom magam egy másik közegben is, és ez a zene volt. Nagyon bíztam abban, hogy nem tévedek, miszerint a versírás az én dolgom, de hozzá egy tisztesebb, megfoghatóbb, szakmaszerűbb közeget is birtokba szerettem volna venni. Ez egyfajta egyensúlyvédelmi reflex lehetett.
Akkor hát nem tartja fölösleges kitérőnek.
Semmiképpen. Annál is kevésbé, mert hiszen utóbb és mindmáig nagyon sok zenés darab fordításával, illetve szövegírásával foglalkozom, ahol hallatlan előny számomra, hogy nem csak "versül" tudok: akkor sem ugrom félre, ha "szembejön egy kotta".
Már gyerekkorában is látszott, hogy ön nem valamiféle "racionális" pályát fog választani?
Azt hiszem, a környezetem szomorkodva igen hamar be kellett, hogy lássa: ebből se lesz géplakatos, benzinkutas, vagy világhírű főkönyvelő. Ennél álmodozóbb, félénkebb, és visszahúzódóbb voltam. Nem szerettem a lármát akkor sem, ahogyan ma sem. Zavar az effektív és az elvont értelemben vett hangoskodás, a dübörögve mondott semmi. Mindig az az érzésem, hogy azt kell nagyon hangosan, gyorsan és sokszor mondani, ami vagy nem igaz, vagy teljesen üres.
Verset írt-e már korai éveiben?  
Nemegyszer azzal "öltem" a környezetemet, hogy reggel mindenkinek meg kellett hallgatnia azt a klapanciát, amit megálmodtam. Ezeknek többnyire se fülük, se farkuk nem volt, de dallamosak voltak.
Papírra vetette őket?
A versek leírása csak sokkal később  következett be. Írni különben talán meglepően hamar tanultam meg, három és fél, négyéves korom között; az egyszerűség kedvéért rögtön cirill és gót betűkkel is. Nővérem négy évvel idősebb, ő akkor már oroszt tanult az iskolában, és elirigyeltem, hogy olyan furcsa írásjeleket tud; a gót betűk beszüremlése egy németet tanító idős hölgynek, a család ismerősének volt köszönhető, aki nagyon erőltette, hogy ezt az írást meg kell tanulni, úgyhogy még általános iskolás korom előtt folyóírással írtam gót betűkkel. Mentségemre szolgáljon: ma már a nyomtatottat olvasni is alig tudom, hiszen az életben nemigen adódott olyan helyzet, amikor ó-felnémetekkel kellett volna leveleznem.
Zenés darabokat fordított akkor hát nyilván  színház is vonzza önt. Vagy csupán a véletlen sodorta színházközelbe? 
Mindig minden véletlennek tűnik, amíg rá nem jövünk az okára. De komolyabbra fordítva a szót: ennek is volt némi familiáris megalapozottsága, mert az opera kórusában dolgozott a család egyik tagja, akinek a jóvoltából tulajdonképpen  előbb láttam az operaszínpadot a zsinórpadlás felől, mint a nézőtérről. És minthogy állítólag jó hallásom volt és kedvesen cincogtam, bevettek az énekes-statiszta gyerekek közé. Nagyon sok alkalommal, főleg a nyári időszakban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, meg az Állatkerti Szabadtéri Színpadon – van-e, ki még emlékszik erre? –, zajlottak nyáresti operaelőadások, és azokhoz kellettek kóristagyerekek, akik ügyesen elfújták az ügyeletes néhány hangot és mindenféle színes rongyokba öltöztetve, kimaszkírozva bohóckodtak. Ezek egyike voltam én.
Arra sosem gondolt, hogy esetleg színész lesz...?
Nem, arra soha.
Visszatérve a költészethez: sokan állítják, hogy válságban van. Ön is így tapasztalja?
Azt hiszem, hogy egyértelmű válasz becsülettel erre épp úgy nem adható, mint a világon semmire. Én nem érzékelem ezt, legalábbis személyes példámon nem. Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy meglehetős rendszerességgel, úgy nagyjából kétévente megjelenő könyveim atipikus példányszámban elfogynak; barátaimtól pedig tudom, hogy meghökkentően nagy az internetes forgalma annak, amit nekem adatott leírnom, és ennek nagyon örülök.
Gyakran alkalmaz egy japán versformát: a mindössze háromsoros, öt-hét-öt szótagos, rímtelen haikut. Miért éppen ezt?
Talán udvariasságból és lustaságból. De ez sem ilyen egyszerű. Azt figyeltem meg saját olvasói praxisom alakulása során: a fontos dolgokat érdemes megtisztelni azzal, hogy a lehető legtömörebben számolunk be róluk. Ugyanis élete mindenkinek van, problémás kapcsolatai, fizetetlen számlái, lakásfelújítása – hadd ne soroljak fel minden undok, de nehéz dolgot –, ez mindenkinek megvan, tehát semmi szükség nincs "behozatalra" tőlem. Semmi szükség arra, hogy elmondjam: "ah, be szenvedek!" És úgy érzem, különösen a költészettel kapcsolatban: a bőbeszédű vers – legyen bár jószándékú, és nemes anyagú –, a bőbeszédű költészet olyan, mint hogyha egy kád vízbe töltenek egy üveg whiskyt. Tagadhatatlanul benne van, de ivásra vagy élvezetre nem igazán alkalmas.
Szakmabeliekkel tart-e szoros kapcsolatot? Része-e valamely szakmai alkotóközösségnek, fórumnak?
Kizárt dolog.
Vajon miért?
Belterjesnek és terméketlennek érzem. Világéletemben mélyebb érdeklődéssel tudtam fordulni képzőművészek, vagy akrobaták felé. Ők valami olyannal foglalkoznak, amihez nekem semmilyen képességem nincsen, tehát őket sokkal nyitottabb szívvel és elfogulatlanabbul meg tudom csodálni. Ilyen emberekkel, de akár egy kitűnő szobafestővel van miről beszélnünk, mert tudunk újat mondani egymásnak. Írók egymás közt, vagy még szűkebb sávon: költők egymás között tulajdonképpen csak azt tudják elmondani, ha őszinték, hogy ők miért nem úgy írnák meg azt a verset, mint a másik. Na most erre tulajdonképpen egyikünknek sincs szüksége. Itt vagy gorombáskodássá fajul a dolog, vagy hazudozássá.
Költő barátai nincsenek is?
Vannak, de azok nem azért azok, mert szakmabeliek, hanem azért, mert megszerettük egymást. Mondhatnám: annak ellenére tartjuk a kapcsolatot, hogy közös pályán futunk vagy baktatunk.
Hogyha kívánhatna valamit magának a következő évekre, mit kívánna? 
Folytatódjék minden úgy, ahogyan most van. Nem szoktam új életet kezdeni, míg megvan a régi...

Podonyi Hedvig

Fodor Ákos kézírásának rövid elemzése

Mentális képességek
A kézírás készítőjét tiszta, rendszerező gondolkodásmód jellemzi. Látásmódjában  megmutatkoznak a szintetizáló – magát a teljes egészet vizsgáló – és az analizáló, a részletekre fókuszáló gondolkodásmód jegyei is. Az író személy képes rendszerben szemlélni a különböző történéseket, emellett a részelemek számbavételére is fordít elég időt. Szeret a dolgok mélyére látni, elég türelmes ahhoz, hogy az események mögé nézve a bonyolultabb összefüggéseket is feltárja, és ok-okozat szempontjából értelmezze azokat.
Kreatív személyiség, azonban ötleteit mindig megszűri és csak azokra fordít energiát, amelyeket úgy ítél meg, hogy sikerre vihetők.
Gondolkodása csak bizonyos határokon belül nevezhető rugalmasnak. Saját elvrendszerét mindig szem előtt tartja és csak addig a pontig hajlandó elképzeléseit módosítani, amíg ez nem sérti ezt a rendszert.

Energiák, munkavégzés
Az író személy jelentős mennyiségű energiával jelentkezik. Energiáit mindig az elvégzendő tevékenység energiaigénye tükrében csoportosítja. Feladatai teljesítése során feleslegesen nem pazarolja erejét, így mindig csak akkora energiát fektet az adott munkafolyamat kivitelezésére, amennyi a sikeres végrehajtáshoz feltétlenül szükséges.
Munkája során a részfeladatokat megtervezi, de nem tölt sok időt ezzel a szakasszal, inkább a végrehajtásra koncentrál. Jó áttekintő képessége segítségével kiemeli a lényegi elemeket és azokra fókuszálva dolgozik. Szívesen halad a járt úton, nem szeret sokat kockáztatni, a bevált dolgok állandóságot, biztonságot nyújtanak számára. Akkurátus ember, aki tevékenységeiben mindennek megadja a módját. A kialakított szokásrendjétől képes eltérni, de nem szívesen teszi meg ezt a lépést.
Szereti saját időbeosztása szerint végezni a munkáját. Nem kedveli, ha sürgetik, saját ritmusában tud a leghatékonyabban teljesíteni. Tevékeny, de kényelmes személy, aki akkor érzi jól magát, ha mindig foglalatoskodhat valamivel, de csak akkor, ha saját tempóját nem kell feladnia. Fontos számára, hogy legyen elég ideje mindenre. 
Szeret egyedül dolgozni. Képes arra, hogy másokhoz alkalmazkodjék, de ha választási lehetősége van, inkább az önálló, másoktól független feladatvégzést részesíti előnyben. 

Szociabilitás
A grafikum készítője introvertált személyiség, nem igényli a zajos társaságot. Szűk családi, baráti körében érzi igazán jól magát. Emellett nyitott, fogékony a szűkebb és tágabb környezetében zajló eseményekre és emberi sorsokra. Kapcsolatfelvétele gördülékeny, nem jelent nehézséget számára, hogy idegen közegben másokkal kontaktust teremtsen, mert a tanult udvariassági formulák alkalmazása átsegíti őt az ismerkedés szakaszán.
Kommunikációja világos, mondanivalóját tisztán, érthető módon fogalmazza meg. Beszélgetések során álláspontját mindig egyértelműen közli. Nem befolyásolható, saját véleményéhez ragaszkodik. Előfordul, hogy olyan esetekben is ezt teszi, amikor esetleg érdemes volna figyelembe venni más szempontokat és azokhoz igazodva módosítani, finomítani elképzeléseit. 

Érzelmi élet
A duktor (író személy) mély érzésű ember. Nagyon fontosak számára az érzelmek, ennek ellenére direkt módon csak ritkán fejezi ki emócióit. Zárkózott viselkedés jellemzi, így érzései inkább közvetetetten, cselekvéseiben fejeződnek ki. 
Szenzitív személyiség, igen érzékenyen reagál a környezetében történő eseményekre és a közvetlenül őt érő hatásokra. Mélyen érinti a személyének szóló vélemény, kritika, ezek feldolgozása hosszú időt vesz igénybe. A környezetében élők nem is érzékelik, hogy oldottabb, könnyed viselkedése mögött súlyos feszültségek húzódhatnak meg. Csak a hozzá nagyon közelállók láthatnak igazán lelke mélyére. Az élmények feldolgozását késleltetheti, hogy az író személy nehezen téríthatő el saját véleményétől, így hajlamos arra, hogy más szempontok figyelembe vétele nélkül dolgozza fel a problémáit. Segíthetné ebben a folyamatban, ha a hozzá közelállók álláspontját meghallgatva, azt figyelembe véve próbálná megoldani nehézségeit.

Önmagához való viszony
A kézírás készítője érett személyiség. Erényeit és hiányosságait jól látja és saját magát el is fogadja. Érzékenysége okán hajlamos arra, hogy mások véleménye az indokoltnál nagyobb mértékben hasson rá, de ezek az álláspontok döntéseiben nem befolyásolják. Megbízható, megkezdett tevékenységeit mindig be is fejezi. Képességeit reálisan látja, így mindig csak olyan feladatot vállal, amit saját elvárásai szerint, igényesen tud teljesíteni.

Csányi Ildikó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése