Búcsúszavak Fodor Ákos emlékére: Victor Máté

Kedves Ákos-barátok,

amit én fogok mondani, az kevésbé fogja érinteni az irodalmat, nem lesz publikáció után kiáltó dolgozat: egyszerűen néhány személyes emlékemet idézném fel Ákossal kapcsolatban.

Fotó: Dombó Szabolcs

Valószínűleg vezetek abból a szempontból, hogy a jelenlévők közül én ismerem őt a legrégebben. 1959-ben kezdtünk járni a Zenei Gimnáziumba, kis kamaszként, és bár nem egy osztályba – ő párhuzamos osztályba járt –, voltak közös zenei óráink. Soproni József volt a szolfézstanárunk, ma Kossuth-díjas zeneszerző, akkor fiatal zenetanár, és nekem Ákossal kapcsolatban a legkorábbi élményem az, hogy rögtön az első szolfézsórán a lábát mozgatta-rázta folyamatosan, mint aki ideges. A tanár úr rá is szólt: „Ki kell mennie, Ráday?” (Merthogy akkor még Ráday Ákosnak hívták, ezt sem tudja mindenki.) „Ki kell mennie, Ráday? – Nem, nem… nem, dehogy.” És ez onnantól kezdve szinte rendszeres szertartássá vált, hogy szolfézsórán Ákos rázta a lábát, mint aki türelmetlen, Soproni meg időnként megkérdezte, hogy van-e valami problémája a szolfézzsal, mire Ákos mindig nagyon kedvesen, barátságosan megnyugtatta a tanár urat, hogy nincs probléma.

Úgy igazán jóba 15-16 éves korunkban keveredtünk egymással. Nagyon csodáltam őt, mert sokkal előrébb járt a világ megértésében, mint mi. De komolysága együtt járt az érzéki örömök szeretetével, hedonizmussal. Jókat lehetett vele kajálni, piálni, hülyéskedni, röhögni. Jó társaság volt. A közfigyelem középpontjába akkor került igazán, amikor feltűnt, hogy ő kezdi a Zenei Gimnázium legcsinosabb lánya, Bécsy Gizi után hordozni annak hegedűjét. Nagyon sokan boldogan cipeltük volna azt a hegedűt, de hát Gizi Ákost tüntette ki ezzel. Úgyhogy lehetett irigyelni őt a női miatt is,  bár e téren kicsit kiszámíthatatlannak bizonyult, mert néha egészen szürke kis verebek iránt is olthatatlan rajongással tudott szerelembe esni. Mindig nagyon szerelmes volt; ez kellett neki. Rajongania kellett a nőkért, és ő rajongott is értük.

Ami még közelebb hozott bennünket egymáshoz, az 1963, az érettségi éve, amikor valahol az éterben megjelentek, majd becsempészett lemezeken is hozzáférhetővé váltak az első Beatles-számok. A Beatles iránti rajongás közös volt bennünk, és azt hiszem, hogy ez akkor mindkettőnk életében meghatározó, elementáris élménynek számított. Ahogy Ákos írta, a madár nem tud hamisan fütyülni, és mindig mondta: ahogy a madárfütty,  úgy a Beatles és Mozart zenéje sem tud hamis lenni, azt így adta a természet. A Beatles hatására persze mi is elkezdtük növeszteni a hajunkat, és elkezdtünk folyamatosan cigarettázni, ez volt a mi kis lázadásunk.

Szerencsémre a Zeneakadémiára is együtt jártunk öt évig, ami egyebek között sok közös beatzenei élményt jelentett. Most már mindenki úgy emlékszik Ákosra, hogy zárkózott életet élt, ami az utolsó éveire igaz is, de akkor még egyáltalán nem élt zárkózott életet. Társasági életet élt, és klubokba jártunk, és kimentünk akár Kőbányára is, a Halom utcába, mert ott játszott a Decca, és az volt akkor a legjobb zenekar… Szóval, a 60-as évek klubjaiban nagyon gyakran megfordultunk, ami mindig mértéktelen sörözésbe torkollott.

Aztán én a KGST-országok kulturális csereegyezményének köszönhetően kaptam egy tizenkét hónapos ösztöndíjat Varsóba, és ma már szinte hihetetlen, valószínűleg el sem fogjátok hinni, de ’68 decemberében Ákos ott meglátogatott engem. Fölült a vonatra, ami akkor 16-18 órás utat jelentett, és eljött olyan messzire. Akkor figyeltem föl egy érdekes tulajdonságára – nem tudom, más észrevette-e –, hogy Ákos szeretett fázni. Mindig kevesebb ruha volt rajta, mint amennyit a külső hőmérséklet igényelt volna, és eljött decemberben Varsóba egy kis vászondzsekiben. Na most, aki járt arra, tudhatja, hogy Lengyelországot a jégkorszak szépen lecsiszolta, és hogy az Északi-tenger felől a jeges szél szabadon jár ki-be, és hogy bizony, a lengyel telek a nagy orosz telekhez hasonlóak. Ahogy ők mondják: ott még a köpés is koppan. Ákos majdnem egy hetet töltött nálam, ilyen télben,  vászondzsekiben. Megpróbáltuk megoldani a helyzetet – nekem kicsit nagyobb ingeim voltak, mint neki, és a saját ingére rávett egyet az enyémekből, esetleg még egyet; dupla-tripla ingekbe öltöztettük. Szóval, voltak ilyen kalandozásai is.

Nem tudom, tudjátok-e, hogy Ákos kitűnő bútorasztalos is volt. A 70-es években, amikor először nősültem és elkezdtünk berendezkedni, akkor a lakásunk teljes polcrendszerét, de még a ruhásszekrényt is Ákossal közösen csináltuk. Vettünk faanyagot, fűrészeltük, fúrtuk-faragtuk, reszeltük, szögeltük, csapoltuk. Közben persze sör, cigaretta és könnyfakasztó röhögések. Ákos nagy tervező volt és nagyon jól tudtunk együttműködni – ő irányított, én dolgoztam a keze alá. És bizony, úgy megállta a helyét bútorasztalosként, hogy azok a polcok a ruhásszekrénnyel együtt a mai napig is megvannak, állnak. Pedig ennek lassan már negyven esztendeje.

A ’80-as évek közepén családot alapítottam, építkeztem, már nem az élménygyűjtéssel voltam elfoglalva, úgyhogy onnantól kezdve közös kalandjaink már nem voltak, csak az időnkénti, egyre ritkuló találkozások az Angelikában, végül már csak a Markovits Iván utcában, és néha telefonbeszélgetések. Valamint körülbelül 10 éve egy véletlenszerű találkozás a János Kórház szemészetén, aminek a folytatása az lett, hogy azóta, ha találkoztunk, mindig úgy üdvözöltük egymást: „Örülök, hogy látsz!”

Elhangzott Fodor Ákos búcsúztatóján, 2015. március 21-én Budán, a Vízivárosban.
Fodor Ákos emlékére - videoösszeállítás
Fodor Ákos búcsúztatása, képekben