 |
| Fotó: Dombó Szabolcs |
Egy kérdés, egyetlen ostobának is
feltűnhető kérdés foglalkoztat mostanában, pontosabban hetek óta, azóta, hogy
éjjelente nem csörren meg a házi telefonunk, és nem szól bele egy rekedt hang,
hogy magázó hangnemben megkérdezze tőlem, hogy vagyok. Hallgat a telefon. Megszokom,
gondoltam, és lehet, hogy mégsem fogom megszokni az éjszakai telefon
hallgatását. Igen, Fodor Ákos hívása, rekedt, agyondohányzott hangja hiányzik,
aki a legváratlanabb órákban tudott telefonálni. Nem többért, mint hogy
megtudja, hogy vagyok, pontosabban, milyen állapotban vagyok éppen. Hogy –
élek-e még. Ha jókedve volt, akkor beolvasta nekem a legújabb verseit. Ennek is
megvolt a maga koreográfiája, ahogy szinte mindennek a kapcsolatunkban. Dolgoztál ma, kérdeztem meg
valahányszor, és ő mindig ugyanazt a választ adta: természetesen nem dolgoztam. Írtál,
javítottam ki magamat automatikusan. Írni
írtam. De az írás az nem munka. És hallottam a telefonban, ahogy kifújja a
füstöt. Elolvasod, kérdeztem a
szokásos rendre utasítás után. Ha
mazochista hangulatban vagy, akkor igen. Volt, hogy csak egyetlen
négysorost olvasott be a telefonba, de volt, amikor négy-öt új verset is
meghallgattam. Ha belegondolok, sokkal több Fodor Ákos-verset ismerek, mert
hallottam az elmúlt tíz évben, mint ahány megjelent. Soha nem küldött olyan
folyóirathoz verset, ahonnan nem kértek tőle. Ez az irodalom számára egyenes út
volt az elfelejtéséhez. Mai szerkesztőink nem arról híresek, hogy a hallgató
emberektől szereznek kéziratot, leginkább azzal foglalatoskodnak, hogy a
beérkezett sok-sok szarság közül kirostálják azt a keveset, amit használni
tudnak. Nem írt megrendelésre verset, és nem várt megrendelésre. De verset
mindig írt, mert tudta az alaptörvényt, hogy a versnek íródnia kell. Nem
érdekelte, hogy hanyagolták a válogatások, hogy hetven éve közelében is kihúzta
valaki a József Attila-díjra javasoltak listájáról. Legyintett, nekem az már
csak amolyan kisdobos-díj lenne, jó Zalánom, bámult fürkészve, keskeny fél
mosollyal rám, és én tudtam, nagyon rosszul esik neki, hogy a nála méltatlanabbak
listáján sem szerepelhet. Amiben nagyon jó volt, a színházi dalszövegek írása,
és amit fél életen keresztül művelt nagy kedvvel és műgonddal, azt az utóbbi években
nem csinálhatta, természetesen megrendelés híján. Nyilván nem fontos már sem az
Operának, sem a színházainknak a szakmai pontosság, a biztos prozódia, a könnyedség és hallatlan szellemesség, a legjobb értelmű profizmus
a szövegekben. Nem panaszkodott e miatt, de elbizonytalanította megszokottan,
munkával túlzsúfolt a napjait a hirtelen beállt megrendelés-hiány. Nem érezte
jól magát a bőrében, de nem nyafogott, nem kilincselt, nem kapkodta fel a
telefont, nem hívta fel sem a régi barátokat, sem az új ígérgetőket. Élt,
elzárkózva a világtól, és mindinkább elzárkózva az emberektől. Zenéket
hallgatott, és egy-egy háromsorost, négysorost akár egész napon keresztül
csiszolgatott, a maga gyönyörűségére; a tökéletesség igényességével és
igézetében és eredményességével írt – de nem dolgozott. Fodor György, a haiku
(és Fodor Ákos) egyik legkiválóbb ismerője így kiált fel egy esszéjében: „Fodor
Ákos számomra az abszolút mester!” Számomra is az volt, jegyzem meg csöndesen.
Barátja voltam, így a tanítványa lehettem. És akkor most fölteszem a kérdést,
ami így talán már nem is lesz annyira ostoba: Lehet-e, szabad-e Fodor Ákos után
még haikut írni?
Elhangzott Fodor Ákos búcsúztatóján, 2015. március 21-én Budán, a Vízivárosban.
Megjelent a Napút c. folyóirat 2015. márciusi számának B2-páholy rovatában.
Fodor Ákos emlékére - videoösszeállítás
Fodor Ákos búcsúztatása, képekben
