2015. március 1.

Révbíró Tamás: FODOR ÁKOS FOLYAMATOS BÚCSÚJA


Fodor Ákos folyamatos búcsúja
Harminchat éve ismerem ezt a versét: „Jelenségemből, / mint héjából a kagyló, / eltisztulok majd.” Elolvastam azóta számtalanszor, de először kell szembenéznem a ténnyel, hogy most jött el az ideje.
Már a legelső kötetében is intenzíven foglalkozott a halállal („gyógyíthatatlan / halandóság a bajom, / és orvossága”), és később is, mindig igyekezett meghitt, szívélyes viszonyba kerülni vele: játékosan, tréfásan, félve, alkudozva, incselkedve. („Tanulok halni / – kínos, ha a zenész a / koncerten próbál.”) Számára a meghalás ma már elvégzett feladat, az összes következményét, röviden: a hiányát nekünk, többieknek kell viselnünk.
Eltisztul, így mondta. Mintha zavarta volna, hogy teret és időt foglal el, igyekezett a verseit is mind kisebb terjedelművé, a lehető legtömörebbé desztillálni: köteteiben nagyon kevés a nyomdafesték, sokkal több a fehér papír. Ehhez stilizálta önmagát is. Ha – évről évre egyre ritkábban – kilépett az utcára, fehérben szeretett járni, az Abbey Road-os John Lennont idézve: tisztán, a tolakodó, invazív világtól elkülönülve. (üvegesedem. / Tisztán tartom magam, hogy / mögém is láthass)
A költők között sztár volt, ha ennek az a fokmérője, hogy sokan akarták, akarják olvasni. Az internet előtt a kevés példányban megjelent kötetei fénymásolva terjedtek tovább, mint Faludy Villonja. Szeretik az olvasók, minden magyar költő közül valószínűleg őt idézik a legtöbben – de az irodalmi díjakat odaítélő csoportoknak, személyeknek nem gyakran jutott eszükbe a neve. Az úgynevezett irodalmi életben nem vett részt – még annyira sem, mint a fizikai valóságban, a mindennapi életben. Így tiszta maradt a szakmai intrikáktól, irigységtől is, ahogyan kívánta. Nem meglepő ez annak a költőnek a részéről, aki ilyen sorokat tudott leírni: „kalandos öröm / forrása: hátat fordítani szobám / nagyobbik részének is”.
A legtöbb költő versei olyanok, mint festmények a képtár falán: az ember odaáll elé, megnézi, befogadja, hat rá vagy sem, azután továbblép. Fodor Ákos ezzel szemben költőt csinál az olvasóból – ketten együtt írják a verset, vagy, ha úgy tetszik, a vers kettejükben írja meg önmagát. Kezdettől fogva mindvégig ez jellemző a költészetére. Kitalálta, hogy a vers ne nagybetűvel kezdődjék, és ne írásjellel fejeződjék be, hanem olyan legyen, mint egy lézersugár által megvilágított pont a valóságban – ami előtte, mögötte, mellette van, azt mind mi, az olvasók helyettesítjük be. Ebben a dologban egész költői élete folyamán nem engedett. Pontosan olyan, érett és rezignált, játékos és csúfondáros, elmélkedő és örömteli versek vannak az első kötetében (Kettőspont, 1978), mint az utolsóban (Szabadesés, 2014). Mintha közben nem teltek volna el évtizedek. („ugyanazt írom: / mindig más mindig másért / olvassa másnak”)
Azt hiszem, Isten nevét nem írta le magyar költő ilyen könnyű kézzel, ilyen magától értődő természetességgel: „Levél vagyok. Zárt küldemény. / Dolgom: hogy kézbesítsem. / – Ha föltépném, sem érteném: / Istennek írta Isten.”
Eljött az ideje a kézbesítésnek. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy őt magát nem látjuk többé. Attól még nekem, személy szerint van vele dolgom. Ő maga fogalmazta meg ezt is.
„távolodóban / hirdetem hűségesen: / csillagot, fénye”
Révbíró Tamás
 
Élet és Irodalom, 2015. február 27.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése